Összességében tehát a The Last Of Us Part II nem csak az idei év, de talán az egész generáció legmegosztóbb játékává vált. Ember ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel............. Na, akkor itt is van: Joel, az előző rész főhőse az új játékban meghal. Joel útja véget ért, a karakterből ennél többet kihozni nem lehetett. Nem beszélve az intuitív pályadizájnról, animációkról, karaktermozgásról, gesztikulációról, mimikáról. A "fekvőhelyek" mellett átkelhetünk repedéseken, mászhatunk, tehát a The Last of Us Part II taktikák és stratégiák széles spektrumát támogatja, ami a vadászatot illeti. Őszintén nem volt ínyemre, hogy kutyát dobáljak meg téglával, vagy pofán lőjem a szerencsétlent, de sok esetben nem volt más választásom. Az mondjuk kissé ellenszenves lépés a fejlesztők részéről, hogy a romba dőlt Seattle környékén játszódó program első pár órájában egy szabadon bejárható, nagyobb területre engednek bennünket, ahol egy térkép segítségével navigálhatunk. Nem is tudom, hogy most hirtelen mit emeljek ki. Három nap alatt négymillió példányt adtak el belőle, a Sony szerint ez a legnépszerűbb saját gyártású exkluzív Playstation 4-es játék, mióta létezik a konzol. Kisül, hogy tudta… és ez magát a bosszút is teljesen más megvilágításba helyezi: igaz, hogy Joel elvesztése elviselhetetlen fájdalom, de valószínűleg ennél is fájdalmasabb Ellie számára az, hogy képtelen volt megbocsájtani neki, és most már nincs lehetősége rendezni a kapcsolatukat. De a sikernek ára van.
A The Last of Us Part II egy olyan történetet mesél el, amelyet sokkal jobban érdekli a saját mondanivalója, mint az, hogy jellemében következetes és változatos karaktereket ábrázoljon. Nem egyoldalúan kezeli a szereplők döntéseit, hanem flashbackekkel és cselekménykori párbeszédekkel árnyalja azokat, elbizonytalanítva a játékost, generálva benne erős, ambivalens érzelmeket. A sors döbbenetes iróniája azonban, hogy a cég marketing-törekvései egy pillanat alatt foszlottak semmivé, amikor április végén a játék legfontosabb cselekményelemei kiszivárogtak. És itt nem szimplán arról van szó, hogy nem fogom elárulni, hogy Ellie útja miként indul, hová vezet, és eközben milyen traumákon kell átesnie, már csak azért sem mert a második Last of Us nem dolgozik szimpla eszközökkel. Azonban a The Last of Us Part II esetében a történettel kapcsolatos embargó egy olyan problémát vet fel, amit én eddig még a saját klaviatúrámon nem tapasztaltam meg: a játék története a játékmenetnek nagyjából a felére játékmechanikailag is hatással van, de hogy hogyan, azt a megjelenés előtt nem lehetett elmondani.
Mint azt a közös cikkünkben említettük, a TLOUP2-vel kapcsolatban három nagy fordulat korbácsolta fel a kedélyeket, melyből kettőről közvetlen bizonyítékok voltak, és hát végül tényleg igaznak is bizonyultak: hogy egy Abby nevezetű figura golfütővel agyonveri Joelt, és hogy ez a nő a másik játszható karakter Ellie mellett a játékban. Mármint nem a klasszikus hatalomért, területért küzdenek egymással. Mindig úgy éreztem, mintha egy quick time event szekvenciát tolnék, csak sokkal interaktívabban. OSZD MEG VELÜNK A VÉLEMÉNYED HOZZÁSZÓLÁSBAN! A másik iskola szerint lehet valaki ilyen izmos, de nem egy posztapokaliptikus környezetben. A rendkívül szeretett Uncharted szériát is magáénak tudó Naughty Dog 2013-as The Last of Us játéka tulajdonképpen a megjelenését követő évben már klasszikusnak számított. Még a képek is a bejegyzésben!! Persze, ha valaki nagyon szeretne, érvelhet amellett, hogy a történet a politikai korrektségre hajt, mert a TLOUP2-ben a fontosabb szereplők között leszbikus, zsidó, ázsiai, afro-amerikai, spanyolajkú és transznemű is akad.
A Last of Us volt az első játék amit a Playstation 4 megvásárlása után végigjátszottam. Ez vonatkozik a képességekhez szükséges pirulákra, illetve a fegyverek fejlesztéséhez elengedhetetlen fémdarabkákra is, melyekről ráadásul szándékosan csak annyit szórtak szét, hogy egyetlen végigjátszás alatt ne lehessen mindent feloldani velük. A messzemenő részletességhez hozzátartozik, hogy ezek miatt az apróságok miatt még emberibbnek érződnek az ellenségeink Ellie-vel egyetemben. De egy kő kemény, érett, végtelenül brutális és naturalista sztori. Még így is azt mondom, hogy a játékidő nagyobbik százalékában leköti a játékost a gerilla életmód, de ehhez nem mindig elég változatos az élmény, amit az is elnyújt, hogy néha rengeteg ellenfelet küldenek ellenünk. Dina és Ellie kapcsolata is érdekesebb lenne, ha út közben találnának egymásra, nem pedig már túl lennének a nagy egymásra találáson. Egy nap mégis olyan megbízást kap, ami mindenki jólétét szolgálja: el kell juttasson egy 14 éves lányt egy távoli kutatóbázisra, mert megharapta egy zombi. Előző este egy részegen megesett csók szó szerint megváltoztatja az életüket, de ahogy mindennek a játékban, ennek is csak később lesz célja, következménye. A játszótér kiegyenlítése érdekében kegyetlen dolgokra kényszerítik, az ő fejezete egész konkrétan arról szól, hogy olyan emberekkel végez sorjában (Abby barátaival), akik nála semmivel sem tűnnek rosszabbnak (sőt!
Ezek közül a kedvencem a lángszóró volt. Az emberiség vesztét okozó fertőzés például egy valóban létező gombafaj mutációja, ami átveszi az irányítást a fertőzöttek agya felett, hogy idővel spórákat szóró gyilkos szörnyeteggé változtassa az emberi testet. Nem is tudod, mennyit jelent nekünk a lelkesedésed és támogatásod.
Ő is elvesztette az apját, akivel nagyon szoros kapcsolata volt, ráadásul az apja volt az egyetlen ember, aki kifejleszthette volna az oltást. De a zombis médiumok piaca már túlcsordult. Az elhagyatottságtól és haláltól düledező épületek és az azokat visszafoglaló természet egyvelege elképesztően erős atmoszférájú és látványos, ami nem csak a grafikai motor érdeme, hanem a kiváló pályadizájné is. Azt akarták, hogy minden porcikánkat átjárja a veszteség érzése, a kimondhatatlan fájdalom és düh, és ezáltal teljesen azonosuljunk Ellie-vel és azzal a vágyával, hogy felkutassa és megölje Abby-t, a random idegent, aki hidegvérű kegyetlenséggel ölte meg Joelt, akit apaként szerettünk. Ami itt mégis más, mint a videojátékok többségében, az az, hogy ebben a játékban nem hősök vagyunk, hanem gyarló emberek, akik látszólag másokkal küzdenek, de valójában önmagukkal.
A játék egyik fontos fordulatáról fogunk írni. Eleinte érdekes volt Abby nézőpontja, de amióta bejött ez két sebhelyes csajnak a történetszála az arcomat kaparom unalmamban. Visszamegy hát értük, és miután segít nekik, az álom tartalma megváltozik: élve találja apját a műtőszobában, és évek óta először nyugodtan ébred az álomból. Ennek során hamar nyilvánvalóvá válik majd, hogy a Part II nem csak azért érdekes, mert története egy magával ragadó, a felszínnél sokkal mélyebb bosszúspirál, és nem csak azért tesz rabjává, mert mintegy mellékesen minden idők legszebb játéka, de azért is, mert a játékmenete fantasztikus lett – ugyanazt a stílust követi, mint az első rész, de annak minden porcikáját szinte a tökéletességig csiszolták.
A történet nagyjából 5 évvel veszi fel a fonalat az első rész eseményei után. Értem, hogy a Neil Druckmann-ék azt találták ki, hogy az első résszel ellentétben itt nem csak két karakter drámáját mutatják be, hanem tágítják a szereplők számát. Jó, hogy közelebbről kezdjük megismerni Dinát, de nincs értelme, ha ettől nem változik semmit kettejük kapcsolata. Vagy túlélsz, vagy bosszulsz... ) Jó, szóval bosszútörténet. Fantáziálni fogsz róla, elméletet elméletre halmozol, reménykedsz és rettegsz, és mikor eljön az idő, az elsősorban Neil Druckmann, illetve Halley Gross által írt történet mindig egy meg nem jósolható, de utólag tökéletesen logikus irányba vág ki. És nem is azért, mert a hírhedt szivárgások miatt bámulatosan félremagyarázták néhányan, hogy mire fog koncentrálni a játék története. Ám az epizód vége hasonlóan végződött, Joel és Ellie autóval indultak tovább.
A "független" oldalról érkező Ellie, és a Farkas Abby oldaláról is belekeveredünk a szemben álló felek küzdelmeibe, motivációiba. A változatosságot leginkább a helyszínek jelentik, de ezek Ellie esetében túlságosan egyformák lettek, egy idő után fárasztó volt a szürke épületek és zöld susnyások között kommandózni vele, miután elmúlt az első benyomás hatása. Összességében a játék jelenlegi pontján több okom van kedvelni Abbyt, mint azt az Ellie-t, aki ekkorra lett belőle. Emiatt két harcjelenet között muszáj minden egyes négyzetcentimétert áttúrni ollóért, kötszerrét, alkoholért, meg egyéb kincsekért. Minek kellett megölni Joelt? Talán az egyik legnagyobb változás a játékhoz képest, hogy ott a két férfi kapcsolata csak elejtett mondatokból és levelekből derült ki, míg a sorozatban szinte a teljes 3. epizódot ennek szentelték a készítők. A Naughty Dog nem csupán megismételte az első rész színvonalát, de tovább emelte annak minőségét. Aki toleráns, az amúgy is érti az üzenetet, és nem akad fenn rajta. Éppen ezért kicsit ferdén néztem, ahogy egy esetben a folyamatos esőzésben, úszva és víz alá merülve halad előre, és nem hal meg menet közben tüdőgyulladásban még a cél elérése előtt, vagy teljesen elgyengülve vegetál egy omladozó épület tövében. Míg a játékban soha nem találkoztunk Frankkel, csak a férfi holttestével, addig a sorozatban megismerhetjük őt, első találkozását Billel és szerelmük kibontakozását is. Hamar egyértelművé válik, hogy a Naughty Dog célja egy brutális konfliktus lehető legpártatlanabb ábrázolása, mégpedig azáltal, hogy pontosan ugyanolyan alapossággal mutatják be Ellie és Abby embertelen és emberi oldalait is. És reméljük, hogy itt lesz vége a történetnek, pedig érezzük, hogy nem ússzuk meg ennyivel. Ennél a játéknál viszont annyira elszabadultak az indulatok, a spoilerek, hogy jobbnak láttam kiragadni a topikokból, és külön kitárgyalni.
A felhasználói értékelések abszolút végletekben mozognak; az egyik csapat 0-sokkal és 1-esekkel bombázza a játékot, miszerint játszhatatlan, értékelhetetlen meg hát amúgy is, mekkora szar már. Ott a bosszúja végeztével Maximusnak is halnia kellett, mert nem volt már semmi amiért élhetett volna. Minden egyes beszakadó padló, klausztrofób, szűk helyeken rám rontó szörny, azt váltotta ki belőlem, hogy "here we go again". Elsősorban ez a The Walking Dead franchise-nak köszönhető. De megnyugtatok mindenkit, nem. Vegyük csak ellenpéldaként a Naughty Dog másik sikersorozatát, az Unchartedet, ahol Nathan Drake tucatszámra lövi agyon a rivális zsoldosokat, majd miután befejezte a felfoghatatlan mészárlást, egy sima egysoros poénnal fittyet hány az egész szituációra.