De volt is eszemben állást keresni akkor! Elhatározásában valamilyen örökölt iparos-gőg is sarkallta, félszegnek s idegennek érezte magát abban a másik, formásabb világban, olthatatlan kötöttség tartotta a céh, a műhely légkörében. A francia "társalgás", ez a kész, sima, olajozott, zökkenésmentes, csiszolt fordulatokkal és bevált, veszélytelen, mintegy bandázzsal fölszerelt emberi párbaj úgy emlékeztetett csak a pesti társalgási eszmecserékre, mint a nemes hagyományokon finomított tőrvívás az ökölharcra vagy a kecseszkecskenre. Úgy látszik, minden. A légkör ismerős volt, olyan különösen megélt, olyan déjà vu... Könyv: Márai Sándor: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI - EDK (ÚJ, 2021. Márciusi délutánok fénytörésére emlékszem, fel a villákkal és a ciprusokkal szegélyezett Viale Machiavellin, el a San Miniato temploma mellett, a térre, ahol a Dávid-szobor bronzkópiája néz farkasszemet a várossal; órákra a kis kávéházban fenn a Michelangelo téren, mikor mozdulatlanul bámultam a várost, dermedt honvággyal, nem olvastam és nem társalogtam, nem kerestem.
Alázatosan vallásos vagyok még, sűrűn járok gyónni és áldozni, természetesen a kongregáció lelkésze a gyóntatóm, bár a diákok szabadon választhatnak gyóntatóatyát a kanonokok közül; de úgy érzem, megbántanám őt, ha apró titkaimmal és bűneimmel mást keresnék fel... Oly atyai, néha karon fogva sétál velünk, kiválasztott kedvenceivel. De a Hajnal az erdőben fülbemászóbb motívumait ma is tűrhetően játszom, s különös-élethűen adom elő a madárcsicsergést utánzó trillákat a felső oktávon. Könyv: Márai Sándor: Egy polgár vallomásai - Hernádi Antikvárium. S megint anyám, örökké anyám: egyszer nagyon beteg volt, s mikor meggyógyult, Bártfára utaztunk ketten; már elmúltam négyéves, anyám a fogadó szobájában fekszik naphosszat, s "felnőtt" megbízásokat ad nekem, bélyeget kell vásárolnom leveleire, én veszem reggel a forrásnál a friss süteményt, s oly boldog és büszke vagyok. Ilyen a munkások szerelmi élete. Nagy úr volt és lelkes, szigorú, aszkéta pap; hosszú élete végéig elrejtőzött a tömeg elől, nagy ünnepeken látták csak hívei, s akkor rendkívüli egyházi pompával jelent meg. Gyermekkoromban több zenét hallottam és tanultam, mint egy hivatásos muzsikus.
S mert vállalkozása mindig balul ütött ki, elkeseredetten tisztogatta szemüvegét, s kisvártatva, makacs sóhajjal megint fejest ugrott a részletek zavaros és kifürkészhetetlen káprázatába. Írtam, mert valamilyen törvény kényszerített reá – nem megegyezés és szükség, sokkal mélyebb és bonyolultabb törvény; szerződés kényszerített reá, melyet önmagammal, idegeimmel, jellememmel kötöttem. Amit ott talál, csak anyag; s abban a minőségben és halmazállapotban, ahogy találja, majd mindig használhatatlan anyag; mit kezdjek az íróval, aki élni is akar s dolgozni is?... "A regény nemcsak Márai életének egy periódusát tárja elénk bizonyítottan, igazoltan életrajzi hitelességgel, de végigvezet bennünket azon a folyamaton, amelynek utolsó stádiumaiban az anarchista-expresszionista szerzőből a konzervatív-liberális értékek elkötelezett támogatója lesz. A színésznő bizonyítgatta, hogy a "szenvedés tisztít, fölemel". Púpos ember volt, s beköltözésemet követő héten megnősült. Fényeit és illatait; már éppen csomagolni akartunk, mikor Lola megkapta a náthalázat, kínos "szövődményekkel", mint ma mondanák, homloküreg-gyulladással, magas lázzal, s három hétre megint ágyba feküdt, ez alkalommal a parazsas bögrékkel fűtött Arno-parti penzióban... A városban naphosszat száguldott a mentőautó, a keskeny utcák sarkán minduntalan felbőgött a dögvész kocsijának szirénája, s szedte a náthaláz áldozatait. Félénkségemnek, tartózkodásomnak sérülés és féltékenység lehetett az alján – féltem, hogy az okos pesti emberek túljárnak eszemen, talán nevetségesnek is találnak. Volt valami bénult, álmos, slampos és keleties a pesti villamos ütemében; nem bírtam megszokni ezt a kedélyes, gyű, hó, csihi-puhi vánszorgást... ) Az utcán is kevesen jártak; feltűnően jól és feltűnően rosszul öltözött emberek. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai | könyv | bookline. Írt egy színdarabot is, a kéziratot elküldte címemre Németországba, azzal az inkább sejtetett, mint bevallott kéréssel, hogy helyezzem el a német színpadokon.
Ő mondotta így később a csendőröknek. ) Külsőre úgy festett, mint egy porosz továbbszolgáló őrmester. Márai sándor egy polgár vallomásai elemzés. Jóindulatával, hiszékenységével visszaéltek, pénzét elfogadták, s a "keresztényszocialistát" – akkor még ismeretlen volt ez a fogalom – kinevették a hivatásos mozgalomvezetők, profiforradalmárok. Engem is úgy ápolt, mint egy családi kegyszert, mint valami családhoz tartozó tárgyat. Elemér hideg volt és szenvtelen, Tihamér érzéki és kacér.
Mindenesetre úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki váratlanul óriási játékszobát kapott ajándékba. Reggel kaptam levelét, délben már utaztam is. Lehet, hogy író vagyok. Nem is keresek más szót, három évtized múlva is úgy érzem, elvarázsolt állapotban, nyomasztó igézetben éltem akkor. Tehát Bécsbe, Pestre vagy Kassára... Bátortalanul úgy vélekedtünk, hogy Bécsben vagy Pesten csakugyan szereznek családjaink valamilyen "állást" számomra; igaz, ők maguk sem tudták, mit lehet majd kezdeni velem, s titokban csodálkoztak, hogy "még mindig tart" házasságunk. Soha nem "udvaroltam" senkinek. Mindig a közepén kezdtem mondókámat, hadarva adtam elő, mint aki fél, hogy torkára forrasztják a szót. Ez a düh az idegennek szólt, a másfélének, az örök hűtlennek.
Ez a lélek – Lola jelleme – csaknem kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt. Akik ez időben a németek között éltünk, akarva-akaratlan, mind síberek voltunk. Telítve voltam irodalommal, érzékeny voltam és gőgös; a valóságnál bonyolultabb csodát sejtettem a világ mögött... azokban a pillanatokban, úgy tizennégy éves koromban, talán költő voltam én is, mint a legtöbb ember. Ezt az elszakadást a legtöbb ember elszenvedi, de nagyon sokan szerencsésebb és simább feltételek mellett. Huszonegy éves voltam, mikor megérkeztem Berlinbe, s az irdatlan városban első este, mielőtt álomra hajtottam volna benyomásoktól fáradt fejemet, beszámoló levelemben ezt írtam apámnak: "Minden igen nagy itten, csak olyan különösen vidékies. " Ez az író Paulini Béla volt, a kitűnő humorista, aki a "Fidibusz" című pajzán lapot szerkesztette akkoriban. Rendkívül komolyan fogtam fel családfői kötelességeimet.
A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltözött, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Azt hiszem, tizennégy éves koromban legalább olyan kitanult író voltam, mint most vagyok; úgy értem, nem tudtam írni, de az életet kifejezési alkalomnak éreztem, s az irodalom hangszerelését meglehetősen érzékeltem; talán ösztönösebben, mint ma, mikor kétely, tapasztalat, sok kísérlet megzavartak már, sokat tévedek, s állandóan elkísér munkámba a feladat felelőssége, s a bizonytalanság, kínzó elégedetlenség, melyet képességeim határának ismerete tart ébren bennem. IV] 1 Párizsból egyenes utak vezettek a világba: valahogy csak el kellett indulni... Egyik tavaszon elutaztam Damaszkuszba. De félni kezdtem a savanyú szagú agglegény-szobában, e bogaras haldokló mellett, s tétován odébbálltam. A "spájzban" például már sokkal ünnepélyesebb rend uralkodott, mint a gyermekek szobájában vagy a fürdőszobában.
Így kezdett élni közöttünk, mintha idegen földrészről érkezett volna, "titkával", tulaezüst cigarettatárcájával, mely állandóan tele volt, kevés ruhájával, fehérneműjével és sovány erszényével, különös szokásaival. Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a "béké"-ben, sem a gyógyulásban. Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Ezen a téren láttam az első osztályharcot vagy legalábbis annak valamilyen kezdetleges, öntudatlan fellobbanását: egyik vasárnap délután összeverekedtek a téren őgyelgő kubikosok a vállalkozó pallérral, aki lecsípett valamit munkabérükből, a rendőrök a szorongatott kabátos ember segítségére siettek, a téren őgyelgő, korzózó bakák a rendőrök ellen fordultak, s a csiricsáré parasztlányszoknyáktól és keményített fejkendőktől színes, fekete gubás parasztokkal és egyenruhás. Korán megőszült, s fehér körszakállt viselt, mint a jó Isten. "Nos, ez a gőzfűrész! " Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte és rövidlátóan nézett utána. Közvetlen oka ennek a barátságos válásnak egy dolgozat volt, melyet a Geheimrat kívánságára kellett szerkesztenem a Pressburger Zeitung oknyomozó történetéről; ezt a dolgozatot ő is, a Geheimrat is butának bélyegezték, s valószínűleg az is volt. "Kelet Párizsáról" mesélt, a regényes életű, műkedvelő román királynéról, Párizsról és az irodalomról. Abban az évben még minden franciának tele volt a szája a győzelemmel. 9 A város Neuilly felé tolongott; a Champs-Élysées újfajta, színes fényekkel lobogott, s mint valamilyen amerikai sugárúton, afféle szerényebb felhőkarcolók emelkedtek minden szögletén. Valamilyen öntudatlan veszélyérzet, történelmi óvatosság tartotta együtt ezeket a régi szász családokat.
Ez a szemlélet tiszta volt, pártpolitikai érdekek nem fertőzték meg. S ilyen közvetett módon Karinthy híres könyve csakugyan népszerűsítette a korszerű irodalmat. Mindez nagyon érdekes volt, információ volt, az ember lassan maga is beavatott látszatát keltette. Online ár: az internetes rendelésekre érvényes nem akciós ár. Ez a találkozás előfordul az irodalomban is. Egyszer Párizsban egy koncertterembe tévedtem be, ahol filharmonikusok adtak elő; mikor a zene felharsant, ideges nevetőgörcs fogott el, mely nem szűnt, és végül is ki kellett vezetni a teremből... Soha nem értettem Jenőt, aki agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész. Haza csak egy volt, az a nyelvterület, ahol magyarul beszéltek. Ült a fürdőszobában a nagy tükör előtt, mint elátkozott hercegnő, unatkozott és élvezte spleenjét. Hiszek abban, hogy akarattal és alázattal az ember úr tud maradni a tudatalattiból felgőzölgő mocsárláz nyavalyái fölött is.
Bárányfelhő sem úszott rajta. Hozzám a nők, akik szerettek vagy utamba kerültek, majd mindig jók voltak; sokkal különbül, emberségesebben és nemesebben bántak velem, mint én velük, aki rövidesen, két-három találkozás után ráuntam valamennyire. Nem voltak "papírjaim" –, s azt hiszem, csak a költőknek nem voltak ebben az időben "papírjaik" Berlinben. De a rend nyilvánvalóan nem adja magát olyan egyszerűen, mint ahogy Hanns Erich képzelte megvalósítását; hiába élt órarend szerint, hiába sétált minden délelőtt tíztől fél tizenkettőig – egy perccel sem tovább –, hiába szerzett be albérleti szobájába kefetartót, mert a "kefe nem heverhet csak úgy a komódon", hiába jelölte meg vörös ceruzákkal az elolvasott könyveket, nyilván elővigyázatosságból, nehogy véletlenül még egyszer elolvassa: Hanss Erich belül rendetlen maradt.