A szolgálólány meséje 1. évad epizódlista. Kidolgozott képi világ és erős atmoszféra. Normális társadalom egy olyanná, ahol a nők még egy könyvet sem vehetnek a kezükbe, és többségük csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Egy olyan világot képzel el, ahol egy meddőségi járvány miatt a szülőképes nők válnak a legértékesebb "árucikké", ezzel párhuzamosan pedig a nők teljesen jogfosztottá válnak a létrejövő teokratikus, puritán elveket valló diktatúrában - ennek eredménye a szolgálólányok kasztja, akiknek semmi más dolguk nincs, mint hogy egy bibliai példa nyomán gyereket szüljenek az ország vezetőinek meddő feleségeik helyett. Az biztos, hogy ha Donald Trump nem nyeri meg az amerikai elnökválasztást tavaly novemberben, akkor idén nem láthattunk volna több amerikai városban piros köpenybe burkolózó, arcot takaró fehér főkötőt viselő nőket tiltakozni az abortusztörvény szigorítása ellen. Itt a felek nem az utcán és nem tettekkel csapnak össze, a harc elmék és akaratok között folyik. Pontosan felépített dramaturgiai íve teszi kiemelkedővé: a tíz, egyenként csaknem egyórás epizódon végighaladva módszeresen mozdulunk el a statikus felől a dinamikus felé, a passzivitásból az aktivitásba, a társadalmi szintről az egyén szintjére. Vannak sorozatok, amiket bánok, hogy egy évig nem látok. Hogyan hagyhatják ezt a más országok?
Adatvédelmi tájékoztató. A szintén díjjal elismert írói stáb által képernyőre írt történet valóban a szó szoros értelmében sokkolja a nézőt, éljen az bárhol, bármilyen rendszerben. A Hulu 2016 tavaszán jelentette be, hogy feldolgozzák Margaret Atwood 1985-ben megírt nagysikerű novelláját, melyet egyszer már filmre is vittek 1990-ben, azóta majdnem 30 év telt el és a készítők erősen beletaláltak a történet sorozat formájába átültetett aktualitásába. A szolgálólány meséje mégis ebből kovácsol sikert: bár kevés, amiből dolgozhat, azt igyekszik a legnagyobb átgondoltsággal, alapossággal és hatásfokkal felhasználni. Nyilván megkerülhetetlenek és kézenfekvőek az asszociációk akár egyes magyar politikusok hírhedtté vált megnyilvánulásaival, de meglehetősen sekélyes lenne riasztó jóslatként méltatnom a sorozatot. Ami pedig a társadalomkritikát jelenti, nem csak egy átgondolt, jól megmagyarázott disztópikus világot kaptunk (még az is kiderül az első évad során, hogy a környező országok miért nem foglalkoznak az amerikai diktatúrával), de úgy általánosságban az emberi viselkedésről és főként a társadalomi működésbe ágyazott férfiuralomról is szól a sorozat, amelynek legelborzasztóbb jelenetei fájdalmasan ismerősek lehetnek számunkra. Még "fafejű férfiként" is rettenetes -és dühítő- szemlélni a nőiség olyan fokú kizsákmányolását, az emberi szabadság elemi jogainak olyan fokú megsértését, az anyaság, a nász és a gyermekszülés olyan mértékű elembertelenítését és elgépesítését, mint ami A szolgálólány meséje valójában. Egyáltalán nem szürreális tehát Atwood jövőképe, hiszen nemcsak a napjaink politikusaiban továbbra is jelen lévő patriarchális gondolkodásmód stimmel, hanem a demokráciát működni képtelen, passzív és félrevezethető tömegek problematikája is. És sajnos egyre ritkább a jó, így amikor hozzánk vágnak valami majdnem zseniálisat, amellett nem lehet elmenni szó nélkül.
Nyilván a többség Elisabeth Moss-ról fog beszélni, ha a The Handmaid's Tale szóba kerül, de a titkos aduász nagy meglepetésemre Yvonne Strahovski volt. A felesége, aki nem hogy aktívan részt vett ennek az ideológiának megteremtésében, de dolgozószobájába menekülő férje helyett ő az, aki a mindennapos stresszforrást jelenti főhősünk számára a rendszer fő funkcionáriusaként fellépő Lydia néni mellett. Az életben maradt embereknek nemcsak a természeti csapásokat kell túlélni, hanem a folyamatosan csökkenő népességet is, mivel egyre kevesebb nő termékeny – nekik átnevelő táborokba kell vonulni, például a főhősnek is, aki a terület egyik parancsnokának udvartartásába kerül. A hatalom nem véletlenül találta ki ezt a gyakorlatot: egyrészt cinkossá kell tenni az elnyomottakat, másrészt a felgyülemlett düh állatias levezetésével kevesebb az esélye, hogy hazaérve a gazdáikba szúrják a konyhakést. Az Yvonne Strahovski alakította Serena Waterford nőként maga is a rendszer elnyomottja, és éppen ezért sokszor szolidáris szolgálóival, de az intézményesített megcsalása kapcsán megélt féltékenysége, meddősége, valamint az általa is elszenvedett másodrendű szerep miatt érzett értéktelensége és a reménybeli gyermekáldás öröme folyamatos belső vívódást okoz számára. A másik lehetőség egy másik szolgálólány lenne, másik mesével — esetleg a leendő lázadáshoz már jobban kötődve... A szolgálólány meséje első évadának valamennyi epizódja megtekinthető az HBO GO-n. Pozitívum. A múlt héten befejeződött A szolgálólány meséje, ami annyira betalált a Zeitgeist kellős közepébe, hogy az már fáj. Nem tagadom, hogy jó volt, de talán a beharangozott színvonalhoz nem sikerült felnőnie. Egyesen dermesztő az, ahogyan a történetbeli, kitalált Gileád köztársaság, melyet egy fundamentalista vallási szekta vont irányítása alá, hogy a globális környezetszennyezés okozta katasztrofális társadalmi változások okozta károk után "rendet tegyen", pontosan olyan elvek és gyakorlatok mentén folytatja szörnyű és embertelen működését, mint amire egyre többet hajaznak nálunk a Fidesz/KDNP kormány egyes kijelentései. Lydia néni szomorkás szemei, látszólag jóságos arca mögött egy brutális, szadista némber rejtőzik, aki hithű kiszolgálója az embertelen rendszernek, ő "képzi ki" azokat a szerencsétleneket, akiket rossz sorsuk arra predesztinál ebben a rendszerben, hogy további életük egy cél szolgáljon: terméketlen úrnőjük helyett gyereket szüljenek a magas beosztású uruk megelégedésére.
Ilyen szempontból a Handmaid's Tale telitalálat volt, nagyon jól kitalált háttér volt felrajzolva. Az 1. évad jelenleg egyetlen TV csatornán sem lesz a közeljövőben. Nem kreál más disztópiákra rálicitáló nyomorpornót, a legijesztőbb vonás benne nem az elnyomás mértéke, hanem hogy önkényuralma rajzfilmes igazságtalanság helyett meglehetősen következetes és racionális. A casting elég jól sikerült, a Mad Men – Reklámőrültekből ismert Elisabeth Moss alakítja Offredet, akinek ha kivágnánk a hatásszüneteit, valószínűleg negyed órával rövidebb lenne minden rész, de kár lenne ez az áldozat, hiszen nagyon izgalmas látni az arcán, ahogyan bizonyos válaszok előtt fontolgatja, hogy küldjön-e el mindenkit az anyjába, vagy a túlélés érdekében vágjon inkább jó képet. Nem fogok spoilerezni, csak egy olyan mellékvágányt emelnék még ki, amelynek nincs közvetlen jelentősége Offred sorsának alakulásával kapcsolatban: a 8. epizódban, amikor már elég mélyre ástuk magunkat Gileád és a figurák életében, kiderül, hogy a vallásos alapokon szerveződött társadalom kulisszái mögött bizony bordélyházak is rejlenek, amelyekben többek között olyan önmegvalósító nők dolgoznak, akik nem tudtak beilleszkedni az új rendbe. Amellett, hogy nagyon komoly és vérfagyasztó jeleneteknek lehetünk a szemtanúi, muszáj említést tennem arról a zseniális dramaturgiai eszközről, mely a főszereplőhöz, Offredhez köthető. Az ő példája mutatja, hogy egy folyamatos vívódásban lévő, kétségek között vergődő rendszerrel szemben egyetlen személy akaratereje is mennyire eredményes lehet: June sem egy lelkesítő beszédeket tartó, egyedül bombamerényleteket kitervelő és végrehajtó klasszikus hős (sőt, az aktuális feminista példaképpel ellentétben még hadseregeket sem kaszabol le egymagában), egyetlen érdemi, de annál következetesebb cselekedete a 10 epizód során, hogy a mű tételmondatát magáévá téve nem hagyja magát. Értékelés: 10/10 raptor. A szolgálólány meséjének első évada a héten véget ért (de már most bejelentették, hogy lesz második is belőle), és azt mondhatjuk: a látott tíz rész beteljesítette azokat a várakozásokat, amelyeket a nyitány felkeltett, és ha akadtak is gyengébb/problémásabb pillanatok, összességében az utóbbi idők egyik legkülönlegesebb sorozatát láthattuk. Joseph Fiennes (A képek forrása:). Nem, ebben a társadalomban a szűklátókörű vallási fundamentalizmus győzött, ezen belül pedig sok nő magasabb pozícióban van, mint a férfiak többsége, ha legfelülre persze nem is érhetnek el. Szóval nagyon elő volt készítve a terep és ennek megfelelő várakozással ültem le a sorozat elé.
A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale) már hónapok óta folyamatosan hirdetett, alaposan beharangozott bemutató volt. Az alkotás nem a totalitárius ideológia célpontjainak követel empátiát, hanem fenntartóinak, akik - mint azt folytonosan példázza - ugyanúgy áldozatok is egyben. Miközben a "mélyen tisztelt" szülőgép éppen a földön fetreng a fájdalomtól. Könnyű lenne ráfogni a sorozatra, hogy valóságtól elrugaszkodott felesleges hisztéria, és mondhatnánk, hogy "velünk ilyen úgyse történhet meg", ám Atwood története cseppet sem légből kapott, épp ellenkezőleg, tűpontos képet fest társadalmunk működéséről. Felöltözteti kurvás ruhába, ráveszi, hogy sminkeljen, ráad egy tizenöt centis magassarkút, és elviszi a kedvenc lebujába kvázi megerőszakolni mindezt úgy, hogy közben önmagát fényezi, hogy mennyire boldoggá teszi majd ezzel Offredet. A Nickeknek, akik számára soha nem adatott meg, hogy igazi férfiként viselkedjenek és hamis ideálokban keresik magukat, a Lydia néniknek, akik legnagyobb igyekezetük ellenére sem képesek elnyomni emberi ösztöneiket. A környezeti katasztrófák következtében visszaesett a nők termékenysége, ezért az állam szigorú törvényeket vezetett be a "hagyományos értékek" védelmében.
Ezúttal azonban a nemrégiben nálunk (az HBO-n) is lefutott sorozatverzióval foglalkozunk, főleg, hogy az tulajdonképpen lekaszálta az idei tévés Oscarnak is nevezett Emmy-gálát: A szolgálólány meséjé nek tévésorozat-verziója összesen 8 Emmyt nyert, köztük a Legjobb drámai sorozatnak járót, teljesen jogosan. Hisz megmutatta, hogy ők is emberek, és nem szörnyetegek, még ha olyan dolgokat is tesznek végül, amik szörnyűek. A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
Offred a kevés megtermékenyülésre képes nő egyike, aki egy parancsnok háztartásában szolgál, várva, hogy a ház ura megtermékenyítse. A történet egy disztópikus államban játszódik a jövőben, az addigra szétesett USA egy területén, ahol teljes diktatúra van. Gileád kifakult világában a szolgálólányok az ártatlanság és a termékenység fehér-vérvörös színpárját viselik, sokasodni vágyó gazdasszonyaik zöldben járnak, a férfiak feketék, mindenki más barnán simul a háttérbe. Sok jelenet csattanója nem több egy mosolynál, egy tekintetnél, egy félmondatnál vagy egy képnél, ezekből ugyanakkor elképesztő erőt tud meríteni a sorozat, előbb-utóbb pedig még a tölteléknek tűnő közjátékokból is óriási katarzisokat képes teremteni. Lehet, hogy nem győz a végén a Jó, mert az is benne van: egy disztópia azért disztópia, mert annak nincs happy endje. És akkor tényleg haladtunk tovább, de megint sikerült kicsit leülni a sztorinak, amit az utolsó epizódok végül helyretettek. Rettenetesen ismerős lózungok. Szerintem a két linkelt kritika elég jól elmondja a véleményünket az idei év egyik legjobbjának tartott sorozatról, ami a Hulu-n megy odakint, és amelyik most megkapja a tévés premierjét is (ez a plakát az HBO GO-s premierre készült, de tévéset nem találtam. Vagy elfelejtettek). Az viszont igaz maradt, hogy az események viszonylag keveset mozdultak előre, és a cselekmény nagy részét az elnyomásban élő szolgálólányok mindennapjai, az őket elnyomó jövőbeli társadalom feltérképezése adta ki. A Fred Waterfordoknak, akik körül a rendszer pragmatizmusa elfojtja az emberi kapcsolatoknak még a csíráját is (saját házasságukat is beleértve), a Serena Waterfordoknak, akiket lehet, hogy nem erőszakolnak meg hónapról hónapra rituálisan, viszont nőként ugyanúgy elnyomottak és megalázottak - pedig annak idején még ők maguk kardoskodtak politikai agitátorokként ezért a bánásmódért. És amíg van még ellenállás, addig nem veszett el teljesen az emberiség.
A sorozatot 10 részesre rendelték be és már megerősítették, hogy visszatér a képernyőre a 2. évad keretében 2018-ban. Nos, a végére ez már rájuk egyre kevésbé igaz. Ha követi a híradásokat, akkor az ISIS szörnyűségei, vagy a különféle afrikai, illetve ázsiai diktatúrák vezérei által elkövetett rémtettek kapcsolják össze a valósággal Atwood gyomorszorító történetét, de ha mondjuk a néző egy olyan országban él, mely ugyan még ott nem tart, ahol a történetbeli Gileád, de minden jel arra mutat, hogy afelé száguld, akkor a hatás egyenesen vérfagyasztó. Még szó sincs világméretű terméketlenségi válságról, mégis a politikusok rendszeresen próbálják átvenni a hatalmat a nők méhe felett, hiszen "aki teleszüli, azé a világ" ugyebár, abszurd szigorúságú abortusztörvényekkel is találkozhatunk szerte a világban (a legutóbbi ellen pont szolgálólányoknak öltözve tüntettek), és hát az is visszatérő bölcselet, hogy a nőknek az emancipáció helyett a gyerekszüléssel kéne foglalkozniuk.
Egyszer csak belecsöppenünk ebbe a világba, tanúi leszünk a szereplők hétköznapjainak, alkalmasint előkerül néhány flashback, majd az epizód végén távozunk és akár heteket vagy hónapokat is ugrunk a következő képernyőn látott eseményig. És ezekre a kérdésekre is választ kaptunk, ha nem is épp megnyugtatót. Tartalom: Egy nukleáris katasztrófa utáni jövőben járunk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy akadt egy rendhagyó epizód is, amiben a főhős Offred/June férjével történteket ismerhettük meg. Legtöbbször inkább szánalmas, mint félelmetes, ugyanakkor ezzel világít rá arra, hogy ezt a rendszert valójában a nők tartják életben. Most látom csak, hogy Margaret Atwood klasszikus regényét már Volker Schlöndorf is megfilmesítette 1990-ben, ráadásul igen jó szereposztásban – azt hiszem, muszáj lesz bepótolni azt is. Persze a sorozat nem hagyta ki a ziccert, sok helyen lehetett érezni az aktuális politikai eseményekre reflektálást, de szerencsére olyan finoman sikerült, hogy 10 év múlva ezek fel sem tűnnek majd. Nem könnyű megélni a kényelmes diadalmenetek hiányát, de June legnagyobb elnyomottságában is inkább fog győztesnek érződni, mintha Katniss Everdeenként egyedül vitt volna végig egy forradalmat.
Ann Dowdnak kicsit kevesebb ideje akad kibontakozni Lydia néni szerepében, de az utolsó két epizód során hibátlanul árnyalják vele kapcsolatban is a kialakult "szívtelen hajcsár"-képet. Az évad vége ugyanaz, mint Atwood regényének vége, a furgonba való beszállással, és ez persze felveti a kérdést, hogy hova lehet innen folytatni? A sikerhez persze hozzátartozott az is, hogy némely motívuma igen aktuálissá vált mostanra, pedig amikor készült a sorozat, ez nem merült fel a készítőkben. A legtöbb kritika azért tarja nagyra Margaret Atwood regényét és adaptációját, mert hibátlan érzékkel vetíti ki a nyugati világban jelentkező populizmus holdudvarában felbukkanó ideológiákat a nők szülőgéppé degradálásától az álszentül képviselt keresztény fundamentalizmusig. Nem ez lebegett a szemünk előtt, amikor könnyeinket törölgettük Az ember gyermeke végén? És bár rögtön az ő történetébe csöppenünk, és szinte azonnal elkezd beszélni hozzánk, Gileád borzalma eleinte absztrakt és hihetetlen számunkra.
Tehát most vége ennek az önmagába záródó, kivételes utazásnak, ami az első évad volt, és elkezdhetünk aggódni, hogy az alkotók képesek lesznek-e ugyanilyen színvonalon továbbépíteni Atwood univerzumát. Ehhez képest otromba megoldás, hogy újra és újra sírnia kell, a sorozat biztosan rekordot dönt a szuperközeliben mutatott könnyes szempárok számát tekintve. Egy szirénázó kocsi hangja. Hétről hétre követtük végig a feleségemmel a totális diktatúrába fordult Egyesült Államok történetét és természetesen a főszereplő, Offred sanyarú sorsát. Eleve a sorozat alapja egy 80-as évekbeli könyv, szóval nem mai az alapanyag. Az első évad hangulata elképesztően hátborzongató volt, köszönhetően a szürke és ijesztő világnak, amit az alkotók létrehoztak. Vagy talán már el is kezdődött ez a folyamat? Ma már tucatszámra készítenek jobbnál jobb és rosszabbnál rosszabb sorozatokat egyaránt. A sorozatban nem a kínzás vagy a nemi erőszak a leghidegrázósabb, hanem Waterford undorító urizálása, amely megtestesíti az ultimate szexista Sugar Daddy fogalmát. Szóval az öntudatos nőkből inkább lesznek kurvák, mint béranyák vagy háztartási alkalmazottak.
Én, a Saul fián, valamint néhány régi Bergman-, és Godard-filmen kívül, nem is nagyon emlékszem, hogy egy film vizuális és dramaturgiai koncepciójában ennyire egy színész, vagy színésznő arcára és játékára épített volna fel mindent. Már ha a rendszer nem nyírja ki addig az emberiséget, ugye. Méghozzá azért, mert azt mutatták be érzékletesen-átélhetően, hétköznapi helyzeteken keresztül, hogyan tudott kialakulni egy olyan társadalom, mint a sorozatban látható, ráadásul egy (majdnem) olyanból indulva, mint amilyenben most mi is élünk.