Budapest, Magvető, 2011. Urfi Péter: Lektűrnek túl okos – recenzió Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz című regényéről. Megjelent a 2011/3-as Bárkában. A kép forrása: Kapcsolódó írás: A narrátori identitás elbizonytalanodásával és helykeresésével kapcsolatos regénybeli passzusok – "tisztába akarok jönni magammal" (7. Ezt a munkát az apámmal egyelőre nem tudtam elvégezni, noha sajnos már lassan húsz éve, hogy meghalt. De mégsem a Helga után maradt üresség sajog igazából. A hónapról hónapra kiválasztott művek lehetőség szerint olyanok lesznek, amelyek kapcsán olvasói párbeszéd, netán vita is könnyen kialakulhat. Identitás és tolerancia – Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről. És "a múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza".
Domos nagyapám csak nézett, körmével köröket rajzolt a viaszosvászon terítőre. ", meg a "majd most megtudjátok, milyen dolgozni! " Ha pedig elbeszélhető, akkor fel is vállalható és szembesíthető a hasonló élményeket elkendőző sikerorientált 21. századi társadalom értékrendjével. Míg előző regényében az ördöggel, mostani művének első mondatában csak a testével köt szerződést az elbeszélő-főhős. Ezt az explicit kijelentéseken túl leginkább a regény zárlata kényszeríti ki: itt a két idősík már bekezdésenkénti feszült vágásokban montírozódik egymásra – amúgy a szövegre végig jellemző tüntető jólmegcsináltság sosem válik igazán motiválttá –, eltéveszthetetlenné téve a párhuzamot aközött, ahogyan a főhős várja a kurvát, akit a Facebookon randira hívott, és ahogyan nagyapja várta a szerelmét ugyanott évtizedekkel korábban. Kényszeresen a mélybe / Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető, 2011. A ciklusokat ugyanakkor nem ötletszerűen rakosgattam össze, nem véletlenül van alcímük is, azt megmagyarázandó, hogy a novellák miért kerülnek egy tematikus egységbe, legyen szó akár a Helyek ciklusról, akár a Fehérben fehér párhuzamos történeteiről. Bővebben itt: Első olvasásom Grecsó Krisztiántól, de nem utolsó, az hétszentség, hiszen imádtam minden sorát. Nekem ez nagy és régi mániám. Tudtad, hogy mi rokonok vagyunk?!
Ha ezeket a történeteket önmagukban próbáljuk szemlélni, akkor az alapvető kérdésünknek alighanem annak kell lennie, mit mondanak el azok minderről – mit tudunk meg belőlük a családról, a telepről, a magyarországi 20. századról: az olvasó legkellemetlenebb meglepetése a regény olvastán az, hogy sajnos nem sokat. A nők tesznek valamilyenné. Világháborúk, '56 és a Kádár-rendszer, bizonyos szempontból meghatározóak a főhős felmenőinek életében, de csak kiemelt részekkel, felnagyított pillanatképekkel találkozunk. Nem alakító, kezdeményező figura.
Olyan kötet ez, amelyben mindenki felismerheti a családját, mindenki ráismerhet olyan részletekre, amelyekről úgy gondolja, valami eltitkolt eseményhez tartoznak. Jórészt az ifjúságáról szól, évekkel ezelőtt adta ide, megkért, hogy gépeljem le, tudok tíz ujjal, hamar megleszek vele. Kiemelt értékelések. A Megyek utánad szépen belesimul Grecsó eddigi művei közé. Az utolsó ciklus a Boldogságtörténetek alcímet viseli, és például azt a kérdést teszi fel, hogy el lehet-e mesélni egy boldog pillanatot. Ez a nehézség pedig nyilvánvalóan abból adódik, hogy a figura voltaképpen nem képződik meg individuumként a regényben. A regény időkoncepciója szerint ugyanis a jelen, vagyis az én-elbeszélő pillanata volna az a pont, amelyben minden múltbeli történés összesűrűsödik és ezért többszörösen is jelentéstelivé válik. Grecsó krisztián első felesége. Mellettem elférsz c. könyve nem egyszerűen családok, generációk, szerelmek és vágyak regénye. A zellerdarabokra akartam figyelni. Mindenkinek vagy egy élete.
Alakja mellé odamérődik a könyv másik "mátriárkája", Juszti mama, a történet kiindulópontja, és onnan megérthető ez a szerencsésebbnek látás is: a telepi család története a mélyből indul, hogy onnan valamennyire megemelkedve a mélybe tartson, a szétszóratásba, az elveszésbe, sőt annál is többe, helyenként a méltóság elvesztésébe. Az irodalmiasságuknál, ideologikusságuknál vagy a korrajz nyilvánvaló másodkezűségénél fogva gyanússá váló részek a tények szintjén hitelteleníthetik el az ezekből a történetekből kirajzolódó történelmi víziót, amely másfelől, az okok szintjén ugyancsak meglehetősen csekély hatásfokú munkát képes elvégezni, hiszen a kevésbé kézenfekvő összefüggések elmosódnak vagy valamiféle kvázi-metafizikus magyarázattal helyettesítődnek. A város múltja tehát itt van, továbbra is kísért, miközben lakik itt sok százezer első generációs, vidékről érkezett fiatal is, aki itt keresi önmagát, múlt nélkül, hagyomány nélkül, anélkül hogy tudná, hogy a város maga hogyan változott meg az elmúlt évtizedekben. "Márton néhány hónapig lesz a fronton, a szétkergetett magyar sereg katonái gyalogosan vágnak át a keleti sztyeppén, és a fél világot átgyalogló bakák között ott lesz ő is: a jövendőbeli nagyapám. " Az viszont tagadhatatlan, hogy Grecsó kiválóan ismeri a drámai feszültségteremtés eszközeit. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán magáról a sorsa felől" – vagyis az idegenségben való közösség mégis a legpontosabban láttatja önmagát, kívülről képes Jusztika saját magára tekinteni. "Bolondok vagyunk, mondja Daru. Ha ugyanezek a szövegek struktúrájukból kiszakítva a fiktivitás kódja helyett önéletrajzi szerződést ajánlanának fel, nem tehetnénk mást, mint elfogadni azok valóságosságát: ha így volt, hát így volt.
Beszélgetni kell velük, amíg lehet. Egy szerelmi kudarc döbbenti rá erre a napjainkban játszódó regény harminchárom éves főszereplőjét, aki egy Csongrád megyei, elszigetelt telepről került fel Budapestre, és kutatni kezd derékba tört életű felmenői sorsában, hogy a sajátjára választ kapjon. Ne legyen félreértés köztünk, mert nekem tényleg nem derogál Aegon-díjas kötetet olvasni, Grecsót meg pláne. Ha valaki megkísérelt kiugrani a telep világából, az – a lelkét ért hatást nézve – felért egy országváltással: "A karácsony gyanakodva és gyászban telt, Domos eleinte fulladozott, de később már Budapestre sem volt kedve visszamenni. A homoszexuális szerelem a dél-alföldi telepen témája nyilvánvaló lehetőségeket rejt magában, melyek közül a szöveg sokat ki is használ: aprólékosan rekonstruálja például Sadi féltékenységgé váló barátságát, és Benedek emiatt érzett, agresszióba torkolló kényelmetlenségét, vagy a fiútestek csak Sadi számára érezhető szexualizálódása miatt létrejövő, a többiek számára irracionális szégyenérzetét.
Ehhez képest a kerettörténet eléggé szokványos: egy elszármazott vidéki fiú vergődését látjuk a főváros hatalmas gyomrában, szerelmi csalódását, amely éppen csak fel van skiccelve, a rosszlányokkal folytatott kétértelmű kalandjait, amelyek kukkolós műpornónak hatnak, egy kis munkahelyi ezt-meg-azt a hatvanas évek irodalmának elcsépelt modorában. Egy hétvége alatt a magamévá tettem. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA. Annyit tudunk csak meg róla, hogy gyerekként jól szavalt, és hogy amikor egy keletnémet cirkusz érkezett a faluba, beleszeretett az egyik zsonglőr kislányba, Barbarába. Ugrálunk térben és időben, ahogy az emlékező-gondolkodó főszereplő fiatalember összerakja a talált levelekből, naplókból felmenőinek életét, ügyes-bajos dolgait. Az addig széttartó életpályák a ma Budapestjén találkoznak. Mert kell, hogy legyen elég hely ott mellette, és beférjen oda valaki. Vagy az a kamasz, aki remeg, ha a kenderhajú Eszter közelébe ér, kinek neve még húsz év múlva is furcsa szédülést idéz nála elő. Tudják, nem csak géneket, hanem sorsokat is örökölnek.
Mindkét nőhöz való viszonyát látszólag a régi barát, Imre zavarja meg. A siker elvarázsolja, szereplésre vágyik, ahogy minden gyermeke. Amikor Helga elmegy, és csak egy sms-t hagy hátra, az olyan, mintha kiürült volna az emlékező élete. Jól érzékelem, hogy ebben a kötetben is rendkívül fontos gesztus, hogy felvonultassa azokat a szerzőket, akik jelentős hatással voltak önre? Valuska László a falu kettősségére hívja fel megint a figyelmet: "A falu egyszerre a leghazugabb (mint azt a Pletykaanyu bizonyította) és legőszintébb hely, ahol mindenki tud mindent a másikról, és persze rögtön ítélnek is. " A meghatóan sok olvasói értelmezés foglalkozik a címszereplő, Vera sorsával: vajon meghal-e a kislány a történet végén. Netán a mi feladatunk megmutatni, hogy lehet ugyanazt másképp is csinálni?