A párnacsupp s a húsvéti tojás: konyhájuk rendje némán is beszédes... De fagerendák és vesszőfonás, a kovács-műhely és pálinkás kunyhó. Töltöttem annyi évemet! A régi rendház folyosóján Ányos. Móra magda az út felén tulsa. Hosszú és küzdelmes, de mégis boldog, kiegyensúlyozott és irányt magáénak mondható életet koronáz meg ez a kötet, amely Móra Magda válogatott verseit tartalmazza. Sok társa víg sorában. Ahogy rámnéznek, felkéklik szemed, s a hangod fénye megsimogat újra.
Apámban csendben és ifjan aludt el. Míg a temető útjait bejárom, tudtam, hiába várok, ott rád most nem találok. Hogy csavargó, azt senki sem tagadja... De ki szívünknek útjait kutatja, éppúgy otthagyta lábnyomát a porban. Helyettem is: a csácsi Mária! Ehelyett puritán egyszerűség, de mégis magas fütöttségű lírai, véna, összefogottság és összeszedettség, életközelség és életszeretet, az esendő emberi létbe és életbe vetett bizalom, és... epiphoitészisz, azaz istenközelség: a bármelyik pillanatban is széthullható emberi létnek a hit kötőanyagával való összetartása... Móra Magda költészete minden ízében ellene szegül az egyre inkább burjánzó... Tovább. És a számodra kimért feladatban, mely bármilyen nagy, egészen tiéd. Móra magda az út felén túl nagy. Már nem vársz rangot, címet, hatalmat, már nem hiszed, hogy adósod az élet, Gondolatok, +1: Nagymamám nevelt fel. Száznegyven éve a kék téli reggel. Friss szél súrolja itt és odaát. S a bíborszínű dáliákat, mint szép koszorút, kézbe fogtam, s a sziromhintő kertre dobtam. Végigzendült az árva, őszi kerten: "Ércet túlélő emléket emeltem! A harmadik egy nagy-nagy kaput festett, szemében égett a büszke tudat, a bizonyítvány csak közepest jelzett, s a közepes lám, itt jelest mutat. Súgom – Téged kereslek: a szürkeségben és a fényben, hűvös magasban, könnyes mélyben, kínok árnyán s szárnyán a dalnak.
Megköszönöm, hogy el mégsem vetettél, s hogy Te maradtál végső menedékem. Körém jázmint és orgonát, és hozta hársak illatát. Füstmarta szemmel ilyen ágyakon. A téli rétek István királyt látták. És úti füvek harmatának. Pedig hogy vágytam nagy hegyeket látni!
Küldjön vihart vagy napfényt ránk az ég, kell állani a nekünk szánt helyen. És habosan fut a folyó. A nagy kék tenger tart majd fogva, vagy hosszú utcák szűk sora, Toledo vár vagy Barcelona, ezeregyéjű Cordoba. Ha majd a végső kapu nyílik, ne szánjanak meg, ahogy illik. Úgy folyjon át a hold ezüstje. A sarokban a zöld kályha. Móra magda az út felén tu peux. Te adtál először nekem. Ki sem kísérte gyászoló család, a durván ácsolt koporsó fölé. És Imre herceg s a sok régi ének, és az otthoni templom hűvöse, emléke régi legendás meséknek. Mikor elmentél a társhívó szóra, körül lángokban állt már Európa. A nyéki rétek szűz havára vágyott. A város látta testvérharcok lángját. Ünnep elődje, víg napok böjtje. Szeretnék úgy, mint egykor – nem is régen –.
A pénzzel kevés gondja van, kidobja mindig, hogyha van. De ha lehull a domb mögé a nap, és aranyport hint szét az alkonyat, s hűs szénaillat száll a rét felett, virági létük benne megleled. Szeretném hinni elmenőben: nem lesz emlékem síri kőben. Urunk irgalma újra ránk tekintett. Az ifjú tervek ködbe hulltak, a vidám színek megfakultak, és megkopott a drága fény.
Az élet néki ennyicskét adott: édes tejet és gyümölcs zamatát, az anyja meleg, ringató szavát, vidám szelet és éltető napot, a maga módján választ is adott: felgőgicsélt, sírt, rúgott, harapott, s a szép világra visszakacagott. A bátor, kemény lábak, kik terhüket cipelve. Egy furdaló vágy egyre hajt, és vádlón egyre sürget engem, ne haljon el a gondolat, ha egyszer megszületett bennem. Uram, Te látod, milyen nagy a lélek. Viráganya gondolatai. Jött június a petúniák kelyhén. Most csak Horáccal, Catullussal versel, s Juhász Gyulával szíve együtt fáj. Ha elkerülted már a negyven évet, s mindezt beláttad, és. Gyakran bámult meg egy komoly diákot, ki küzdve sárral, köddel és hideggel.
Látszólag élsz úgy, mint annyi ezer más, s hogy csoda történt, te tudod magad. De látja, nálunk ez a nyári este! Harminchat év... hogy elszaladt! A három fiam körülöttem állt, s Te felénk küldted szemed sugarát; és akkor tudtam, hogy igaz a híred, minden szavad és mindegyik csodád. Én elhagytam az iskolát, s a tollnak.
Mint láthatatlan fonalak, körülgyűrűznek jó szavak, mint hegymászót a kötelek, ha zuhannék is, mentenek. S ottmaradt minden gazdag tenyerében. Az alvó füzes újra hajt, bár sok nehéz év állt közénk. Elhalni nyirkos török tömlöc-mélyben. Ködből szőtt fátylát dobja rád a reggel, óvó palástját a hűs éjszaka, és vegyen körül ismerős meleggel. Móra Magda: Mint aki útra készül (Vörösmarty Társaság, 1996) - antikvarium.hu. Születtek, szültek, vettek búcsút halkan, és elmúltak egy őszi hajnalon.
Gazdag talajból illatok árja. A gesztenyefák rozsdaszín hajából. Hadd mondjam el, mily szép volt élni: napraforgóként fénybe nézni, csillagra várni felhős éjben, pőrén állni a nyári szélben, örülve nádnak, hársvirágnak. Már büszkén hordom áldott sorsomat, míg könnyű, lenge létem átadom, rám otthon vár, és biztos oltalom. Elfáradt tüdőnk kitárta magát, s a tiszta fényű csillagok alatt. Ha elkerülted már a negyven évet. Ruhánk fehérjét, ünnepi fényét. Hogy barátságunk szilárdabb legyen, nem volt ott cél, vagy bölcs fontolgatás, sem elvárás, sem szándékolt adás, csak úgy indult el az a mozdulat, mint futó sóhaj, szálló gondolat, csendes fohász az esti ég alatt.