Jacques Tati például kifejezetten pontszerű és körülhatárolt, külön-külön felvett és egymástól időben szétválasztott hangeffekteket használ. Brian De Palma: Halál a hídon (Blow out, 1981). Egyrészt, mert elcsépelt, elhasznált ötlet egy ördögi karakterhez betolni, ahogy általában történik, másrészt pedig azért, mert nem használok olyan nótát, amit Scorsese vagy Tarantino már igen. Index - Kultúr - Nem egy jó válogatás CD-től leszel zenei szerkesztő. Milyen projekteken dolgozott? Gus van Sant amerikai rendező például szinte plánról plánra újraforgatta 1998-ban Alfred Hitchcook Psyho című 1960-as remekművét. Az Alienben találunk egy jó példát, amikor Ridley Scott – az űrhajó kabalamacskájának közelijekor – vészjósló, nyugtalanító csend hatását igyekszik felkelteni. Tati a Nagybácsimban az emberi léptekre mindenféle zajt kever: ping-pong labdák, üvegtárgyak hangját.
Sőt, felismerjük benne a partitúra egyik fő témáját, pontosabban Gypo témájának első öt hangjegyét, amely már a főcím alatt is felhangzott. A Moody Blues mellé odarakja a Walker Brotherst is, mert ugyan más jellegű a zene, de a szimfonikus elemek használata közös. Én mindent megbocsátok neki, pontosabban Jonathan Nolannek a Memento óta. 3] Chion könyve elején három típusú hallgatási/hallási módozatot különít el: a szemantikai hall(gat)ás során a hangokat az információk kinyerése céljából hallgatjuk; a kauzális hall(gat)ás a hang forrására vonatkozó információkat keresi; a reduktív hall(gat)ás pedig sem a jelentés, sem a forrás nem kap szerepet, pusztán csak a hangnak a tulajdonságai (hangszín, hangmagasság). ] A zenei szerkesztők céhének elnökeként hivatalból zavar a dolog, de Nolan nincs ezzel egyedül egyre általánosabb gyakorlat, de kivételek mindig akadnak, Quentin Tarantino soha nem tenne ilyet, pedig ha valaki, ő aztán beleszól a zene összeállításába. Hidrogén szonáták – Anakronizmus a filmzenében. Jean-Luc Godard: Weekend, 1967). A hősnek egy űrállomáson megjelenik hús-vér alakjában egykori szerelme, aki korábban öngyilkos lett; a feltámadás a bolygó-agy generálta titokzatos erők befolyásának köszönhető. Egy hallgató kifogásolta, hogy rémesen disszonáns és modern a Tetthely című sorozathoz írt zeném. A rövid összecsapást követően, mely a csend, zaj és zörej feszültséggel teli keveréke, egy vidám, oda talán nem is illő szörf-zenét hallunk. Tehát ezeknél a filmeknél kerülünk a legnyíltabban és legradikálisabban annak közelébe, amit hangbeállításnak nevezhetnénk.
A szinkron hang így nem magát a központozás elvét, hanem annak finomabb és rejtettebb módját hozta be a filmek jelenetezésébe, amely így nem a színészi játékot vagy a vágást terhelte meg. Egy emlékezetes jelenet. Amikor valami változás van egy sorozaton, és kirúgják a showrunnert, az esetek nagy többségében a stábja is megy. 2 Az audiovizuális disszonancia. Előbbiben az újgazdag család nagyzolásának egyik szimbóluma a kerti, hal alakú szökőkút, amely biztos, ami biztos, kék színű vizet köp a magasba. A rendező számtalan magyarázó képet vághatott be a filmbe, megteremtve ezzel az expresszív montázst. A dupla album betétdalai közt akad jobb és rosszabb is, de csak Sylviané az, amit kiemelkedőnek nevezhetünk. A szereplők erőteljes gesztusokkal és mimikával, erősen túlzó színészi játékkal fejezhették ki mondanivalójukat. A hang megjelenési formái a mozgóképen. Bizonyos értelemben véve akkor önök is befolyásolják az írókat, hiszen a dalokat még nem kész epizódokhoz rakják le eléjük - lehet, hogy egy-egy jól eltalált zene változtathat az eredeti elképzeléseken. Filmjelenetek oda nem illő zenével. Ajánlott irodalom a témához: Bíró Yvette: A hetedik művészet. Aki érti a nyelvet boldogul a beszéddel is, aki nem, az viszont olvasni kénytelen.
Az tíz évig tartott, és rengeteget tanultam, a lexikális tudásomat ott szedtem össze. Ért díjazott Anne Dudley esetét, akit gondolom azóta is a "You Sexy Thing", meg a "Hot Stuff" szerzőjének tartanak. Jimmy, szegén Jimmy, komolyan mondom, ennyire még nem kötődtem egy karakterhez sem, és imádok neki zenéket keresni. A La Voixau cinéma [1] óta nyílt kártyákkal játszom a filmi hang kérdése kapcsán, megfogalmazva azt, aminek magától értetődőnek kellene lennie: jelesül, hogy nincsen hangsáv. Ha Tarantinónál fontos a zene, akkor vajon mit mondjuk Baz Luhrmannra, aki gyakorlatilag egy egész életművet épített a filmes anakronizmusok köré – különös tekintettel a zenére.
Századi francia királyi udvar és a filmzene között, a néző pedig boldogan oldja fel magában az időbeli paradoxonokat. Mindazonáltal a csend benyomása egy filmjelenetben nem egyszerűen a zaj hiányából fakad; csak a megfelelő kontextus és előkészítés mellett következik be. De ügyeltek arra, hogy ez a csend ne túl hirtelen álljon be: a macskát mutató kép első három másodpercében még épp hallani lehet egy halvány, nem beazonosítható hangot, amely leginkább óraketyegésre emlékeztet. Én arra kívánok rámutatni, hogy a film, jellemző dinamikájánál és egyes elemeinek természeténél fogva arra hajlik, hogy kizárja az efféle horizontális és ellenpontszerű működés lehetőségét. A beállításnak valóban megvan az a roppant előnye, hogy semleges, objektíven meghatározott egység, amiben megegyeznek mind a film készítői, mind a film nézői.
A dalnak óriási szerepe van abban, hogy a jelenet ilyen elképesztő erős, hiszen miközben tudatában vagyunk annak, hogy a zenével átvernek minket, Dylan balladájánál egész egyszerűen nincs odaillőbb aláfestés. Minden pillanatban szólt valami nagyon aktuális, menő szám. És így alakul ki a végleges soundtrack. A zajok és zörejek szerepe, hogy élettelivé, valósághűvé tegyék a filmet. Alfred Hitchcock: A férfi aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much, 1956). Sodródunk velük, mégsem tudjuk meg, színre került-e végül az előadásuk. Jellegzetes sláger kíséri az amerikai életformáról álmodozó hong-kongi fiatalokról szóló filmet. Elején álszinkronizációs pontokat hint el. Ahogyan azzal a későbbiekben még foglalkozom majd (és amiről már szót ejtettem a La toile trouée [Lyukas vászon – A ford. ] Ugyanez a probléma merül fel a tudományos-fantasztikus és/vagy fantasy filmek esetében is.
Vannak alkotók akik nem a megírt forgatókönyvekben hisznek. Álszinkronizációs pont. A modern akciófilmben általában véve gyakori a külső logika alkalmazása. Nem véletlen az ellentétpár. Innentől kezdve a víz csobogása jelzi számunkra az érkező vendég társadalmi státuszát. A legegyszerűbb és legerősebb kapcsolat, a képen kívüli hang esetében például a hang és a kép konfrontációja a hangot képen kívüliként alapozza meg, miközben az éppen annak felületéről, a vászonról hallható. A. most műtötték a számat, és akkora varratok vannak benne, hogy ha nevetnék kiszakadna az egész. A való életben az ökölcsapás, még ha fájdalmat is okoz, nem feltétlenül kelt zajt.
S hogy hogyan sikerül néha felbukkannia realista kontextusban, az többek között Peckinpah filmjeinek akció- és harcjeleneteiben figyelhető meg; úgy fogalmazhatnánk: nem határozatlan és aszinkron hang/kép kapcsolatokban élt tovább, hanem épp ellenkezőleg, erős szinkronizációs pontokkal rendelkező jelenetekben, amelyekben az ütések, összecsapások és robbanások adják a vonatkoztatási és csatlakozási pontokat. A cselekményt váratlan bevágások, oda nem illő betétek, meglepő filmrészletek és álomjelenetek akasztják meg. Észak-franciaországi Creil városában. A szöveg egy teljesen értelmetlen halandzsa. A musical ugyanis kiemeli a szinkronizmust mint olyat, például amikor hegedűsöket vagy bendzsósokat mutattak, amint minden egyes vizuális gesztusukra egy külön hang felelt. Nálad hogyan működik ez a folyamat?
Recherche/Musique főszerkesztője. A hang az a bélyegző, ami a pillanatnyiság pecsétjét nyomja a képre (erre a bélyegző-metaforára lásd Steven Spielberg Indiána Jones és az utolsó kereszteslovag [Indiana Jones and The Last Crusade, 1989] című filmjének könyvtáros-gegjét). Mennyit kell beszélni a hősöknek? Érdekes, de Saul annak idején, a Breaking Badben nem nagyon kapott saját soundtracket, a várójában szólt valami teljesen oda nem illő zene (direkt persze), majd most kitaláljuk. Ráadásul Tarantino, na ő egy külön téma. Idézzük csak fel a filmbeli kontextust – Gypo, ez az elvadult, kitaszított figura, épp az imént adta fel Frankie barátját, egy körözött ír szeparatistát, a rendőrségen, és megkapta a besúgásért járó fizetséget. Godard például a reggeli kávéja elfogyasztása közben vázolta fel, hogy miről is szólna az aznap leforgatandó jelenet, majd a színészekre bízta. Az egészet jó lenne végleg elfelejteni, de igazságtalan díjazása ezt nem engedi.
Ismerek olyan zenei szerkesztőt, aki úgy ül le egy melóhoz, hogy majd ő tudja, hiszen ez az ő dolga, és mindenki menjen a picsába. Míg a színpadon egy leegyszerűsített stilizált világot látunk, melyben a környezeti zajok szerepe kicsi és a hang tónusbeli különbségeinek sincs túl nagy jelentősége, hisz a színészt a terem legtávolabbi pontján is jól kell érteni, ezért talán érzékelhető, hogy a két látszólag hasonló művészeti ág mégis mennyire eltérő. A szinkrézis "szerény" jelensége nyitja meg a hangosfilm zsilipeit – szerény, amennyiben alázatos és olyannyira belesimul a mindennapi tapasztalatba; a legkifinomultabb és legmeglepőbb audiovizuális konfigurációk a szinkrézisnek köszönhetően jöhettek létre. Max Steiner filmzenéje valójában nem is igen hajlik az események anyagszerűségének közvetlen visszaadására, mindenesetre jóval kevésbé, mint a filmzenék döntő többsége akár régebben, akár napjainkban. Kevesen gondolják, de az amerikai sikerfilmek nagyon nagy százaléka remake. Sok ilyen van, például az ami egy iszonyúan elkúrt weblap, de az ötlet mögötte nemes és jó. Ez egy film, amin a rendező csak egy alkotó. Belakja és meghatározza a teret, szemben egy olyan folytonos hanggal, mint amilyen a madarak csiripelése vagy a tenger hullámzása, ami maga a tér. Akár szándékosak, akár nem, a filmes anakronizmusok ugyanazt a sajátos élményt ajándékozzák a nézőnek, és úgy tűnik, hogy ez az élmény a néző érzelmi elköteleződése miatt a zene esetében sokkal erősebb. Iñarritu Bábel című alkotásában a japán fiatalok – köztük egy siket lány – diszkóba mennek.